ülök a Balaton partján és nézem a tájat.... a hattyúkat a vizen, az esti fényeket.... a telihold sugarai aranyhídként tükröződnek a tó felszínén.... gyönyörű látvány.... nincsenek hullámok, békés a víz.... olyan nyugodt minden.... ez lenne az ideális állapot a lelkemben is.... békés és nyugodt.... de az érzelmek sokszor felkorbácsolják a hullámokat, felkavarják az állóvizet és zavarossá teszik azt.... az érzelmek sebezhetővé tesznek minket és fájdalmat okoznak.... hosszú távon nem kifizetődő kimutatni az érzelmeinket.... a mai világ sajnos erre orientálódik, hogy minél jobban kihasználjuk a másikat.... eltaposni, átgázolni, nem nézve senkit és semmit.... addig vagyunk érdekesek egy másik ember számára, amíg az ő érdekei úgy kívánják.... abban a pillanatban, hogy "teljesítettük" a küldetésünket az irányába, és már semmi nem indokolja a kapcsolatot, jól belénkrúg és otthagy minket.... egyre inkább kezdem azt hinni, hogy nincs olyan ember a földön, aki önzetlenül tud szeretni.... szeretném, ha nem így lenne, de folyton ebbe szaladok bele....
eddig azt az elvet vallottam, hogy igenis ki kell mutatni az érzelmeinket, beszélni kell róla, ki kell mondani dolgokat.... igen ám, de ma rájöttem, hogy mi a francnak???? semmi értelme.... előrébb jutok vele? nem.... értékelik az őszinteségemet? nem.... elgondolkoznak rajta, amiket mondok? nem.... csak hülyét csinálok magamból.... és a hátam mögött kinevetnek....
nem akarom ezt a fájdalmas érzést.... azt hiszem valami örökre bezárult ott legbelül....
