Ők azok, akik szeretnek, de szenvednek, miközben iszonyúan megalázzák őket. A szeretők hűségesebbek a feleségeknél is, és még akkor is reménykednek és ácsorognak a mellékvágányon, amikor a vonat már régen elment. Egész fiatalságukat áldozzák az elérhetetlen férfira, aki soha nem fogja megköszönni, hogy annyi esztendőn át hűségesen és szerelmesen kitartottak mellette.
(Szalai Vivien)
Ahhoz, hogy a változás útjára lépjünk, fel kell vennünk az önismeret csizmáját.
(Született feleségek)
Életünk során jönnek-mennek az emberek.
Idegenekből lesznek a barátaink, élettársaink. Az a fiú, akinek a nevét se tudtad valaha, a férjed lesz, és a bömbölő kis hústömegből, akit sohasem láttál, mert a testedből bújt ki, lesz majd a gyermeked, aki melletted nő fel, veled öregszik és életed főszereplője lesz. Ismeretlen volt. Azt sem tudtad, hogy létezik - most pedig félted, szereted, dühös vagy rá, aggódsz miatta. Ha ezt a szót hallod, hogy „szeretet", ő jut eszedbe. . De az életed színpadán nemcsak szaporodnak, csökkennek is a szereplők.
Jönnek és mennek.
Fölbukkantak valahonnan, a kulisszák mögül, s eltűnnek, ugyanott. A játéktéren csak a hiányuk marad. Hány idegen embernek mutatkoztál be, akiből aztán a sorstársad lett? Emlékszel, hol találkoztál először azzal a vadidegen lánnyal, aki később a feleséged lett? Mikor tudtad meg a nevét? Mikor dőlt el, hogy ezentúl vele, együtt?... Mikor szült gyereket?... S a gyerek, akinek nevet adtatok, mikor ment egyetemre? És mikor mondta ki először, hogy ő is megnősül?... És mikor hagytad el a hitvesedet?... Mikor tudtad meg annak az idegen nőnek a nevét, akiért elhagytad őt?... És mikor vetted észre, hogy az asszony, akinek testéből előbújtál, s akire valaha úgy néztél, mint egy jóságos istennőre... mikor vetted észre, hogy az anyád öregszik?... Ereje elszállt, alig tud már járni... Mikor szembesültéi azzal a gondolattal, hogy többé nem láthatod?
Elmegy.
Jönnek és mennek...
Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.
Te is változol, nem is keveset, de te vagy az, aki a legtovább marad.
(Müller Péter: Szeretetkönyv)
A szerelem kihozhatja belőlünk a legjobbat: magabiztosságot a továbblépéshez, bátorságot, hogy elmondjuk az igazat, erőt a kitartáshoz. De néha nem az lep meg minket a legjobban, hogy mit hoz ki belőlünk a szerelem, hanem hogy ki hozza azt vissza.
(Született feleségek)
nincsenek véletlenek, ezt tudjuk.... olvasgattam a neten, és egyszer csak rákattintottam erre a gondolatsorra.... megszívlelendő és elgondolkodtató minden egyes szava:
"Néha elgondolkozom azon, hogy mért nem tudjuk értékelni és megbecsülni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk ugyanolyan átlagos, céltalan kavargás legyen... Mert az! Ha szétnézek a világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél.
Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél semmit? Nem hiszem... Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan nehéz... Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni...csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba látni rájöhetnénk mennyire elsiklunk a valódi élet felett.
Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt, amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek.
Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a kék ég alatt? Mikor? Talán míg kicsi voltál. És milyen szép dolgok is ezek, nem? Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe. A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az EGO hatalma a lélek és az ''én'' felett. Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki vagyok én, hogy megmondom mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változtatni. Nem a világot megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni, mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és ledobni az álarcot. Mástól várni a boldogságot butaság. Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad!"
A fájdalom nem azért van, hogy szomorúvá tegyen, ne feledd. Ez az a pont, ahol az emberek mindig eltévednek... A fájdalom csak azért van, hogy éberebbé tegyen... mert az emberek csak akkor válnak éberré, amikor a nyílhegy mélyen a szívükbe hasít, és megsebzi őket. Egyébként nem ébrednek fel. Amikor az élet könnyű, kényelmes és zökkenőmentes, akkor kit érdekel? Akkor ki törődik az éberséggel? Amikor a barátod meghal, az egy lehetőség. Amikor a szerelmed elhagy... azok a sötét éjszakák, amikor olyan magányos vagy... annyira szeretted őt, mindenedet kockára tetted érte, és most hirtelen nincs többé veled. Magányosságod sírásában... ott a lehetőség; ha jól használod, tudatossá tesz.
A nyíl hegye fájdalmasan éget - használd fel. A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj! És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik.
(Osho)
Hogy ki vagyok? A legártatlanabb angyalod... vagy a legkísértőbb démonod... A barátod... vagy az ellenséged... A szikrázó napsütés, ami beragyogja az életed... vagy a sötét éjszaka amiben örökre elveszel... A szerelmed, aki mellett minden nap fel akarsz ébredni... vagy a szeretőd, akinek a szíve sosem lesz a Tiéd... Egy elveszett kislány, akire vigyáznod kell... vagy egy harcos amazon, aki elsöpör Téged... A pillangók amik a hasadban repkednek... vagy a könnycsepp ami az arcodon lefolyik... Hogy Neked ki voltam... vagyok... leszek... az csak rajtad áll...
Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.
(Márai Sándor: Ég és föld)
Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt. És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek. Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes. És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.
(Müller Péter)
Aki megváltozik, megváltoztatja a világot is...
A világon nincs mit javítani, annál több javítanivaló van rajtunk. Az embernek csak önmagát kell megváltoztatnia, s lám, vele együtt az egész világ megváltozik.
(Thorwald Dethlefsen)
